Fordította Dr. Hetényi Ernő

Egy forró nyári napon történt Tókióban, amikor íjászmesteremre, Kenran Umedzsire
várakoztam. Heteken át egyedül gyakoroltam, és alig vártam, hogy mesterem
előtt bizonyíthassam a feladat elvégzését.
Egy japán művészet elsajátítása – legyen az íjászat, vívás, virágrendezés, festés,
írás vagy tea-szertartás – különleges feladatok elé állítja a nyugati tanítványt. Aki
például az íjászat esetében azt hiszi, hogy annak lényege a céltábla eltalálása, az
téved. Mi más volna azonban a lényeg? Nos – éppen e felől kaptam aznap újabb
leckét.
A mester pontosan érkezett; egy csésze tea mellett rövid beszélgetést folytattunk
és azután kimentünk a kertbe, ahol a céltábla állt. Ez a céltábla volt különben
tanulmányaim első meglepetése: nyolcvan centiméter átmérőjű szalmaköteg
volt egy faállványra erősítve, körülbelül szemmagasságban. Igencsak elképedtem,
amikor meghallottam, hogy a tanítványnak három éven át azt kell gyakorolnia,
hogy ezt eltalálja – mindössze három méter távolságból. Három esztendőn keresztül,
három méter távolságból egy nyolcvan centiméteres szalmakötegre lőni?
Nem lesz ez kissé unalmas? Ellenkezőleg! Minél inkább megközelítjük a gyakorlat
lényegét, annál érdekfeszítőbbé válik a gyakorlat; hiszen nem a találat az érdekes.
A belső magatartásról van szó, a belső ösvényen való előrehaladásról.
Fölkészültem. A mester mellettem áll. A szabályoknak megfelelően meghajtom
magam: először a mester előtt, majd balra fordulva a céltábla irányában. Ezután
nyugodtan elvégzem az első mozdulatokat. Lassú folyamatossággal kell egyik
mozdulatnak a másikat követnie. Bal térdemre helyezem az íjat, majd felemelem a
jobb térdemhez támasztott két nyíl egyikét. A nyilat a húrra helyezem. Balkezem
az íjat tartja szorosan, míg jobbommal, miközben teljesen kilélegzek, megemelem,
és újra aláeresztem a fegyvert. Ujjaim megkapaszkodnak a húrban, és ezután, lassú
belégzés közben az íjat fokozatos emelés közepette megfeszítem. Utóbbi a lényeges
mozdulatsor, amelynek olyan csöndben és folyamatosan kell végbemennie,
mint ahogyan a hold emelkedik magasba az esti égboltozaton. Még nem értem el
az előírt magasságot, amikor mesterem megálljt parancsolt. Meglepődve és kissé 

bosszankodva eresztettem le az íjat a legnagyobb összpontosítottság pillanatában.
A mester elvette íjamat, a húrt egy hurkolással megrövidítette, majd mosolyogva
visszaadta fegyveremet.
– Kérem, kísérelje meg újra – szólt, és én szót fogadtam. A leírt mozdulatsor
ismétlődött, de az íj megfeszítésénél véget ért tudományom.
Az íj húrja kétszeresen áll ellent, és erőm nem elegendő. Karjaim reszketnek, és
a nehezen megvalósított szabályos forma fönntartása lehetetlen.
Mesterem mosolyog, kétségbeesetten tovább kísérletezem, de minden igyekezetem
kárba vész.
Valószínűleg bosszúság tükröződhet arcomon, mert mesterem megkérdezte:
– Miért bosszankodik?
– Miért? Még kérdi? Heteken át gyakoroltam, és még mielőtt lőhettem volna,
a döntő pillanatban megállított. A mester újra nevetett, majd komolyra válva így
szólt hozzám:
– Mit kíván tulajdonképpen? Hogy a formát megvalósította, ami az elmúlt hetek
feladata volt, azt már abban a percben láttam, amikor ajtót nyitott nekem.
De így van ez: ha az ember lényének, életének, tudásának, művének kellő formáját
– amiért talán igen sokáig küzdött –, elérte, úgy csak egy baj érheti: hogy
sorsa arra kárhoztatja, hogy az elértnél állva maradjon!
Ha azonban sorsa kegyes, úgy az elértet, mielőtt még merevvé válna, kiüti kezéből.
Ez a gyakorlás folyamán a mester feladata. Mert mi a lényeg? Semmi esetre
sem a találat! Az íjászatban és más művészetekben sem az a lényeg, ami kifelé
megvalósul, hanem az, ami kívülről jut az emberbe! És mi veszélyezteti leginkább
az ember fejlődését? Az elértnél való megállapodás. Vég nélküli tökéletesedés a cél.
Mesterem komoly szavaiból megértettem: a zen íjászata nem szórakoztató
sport, hanem életiskola, vagy modern szóval élve: egzisztenciális praxis.
Kezdetben természetesen a külső technika megtanulásáról van szó, és csak ha
végre eléretett a külső forma, akkor kezdődik a tulajdonképpeni feladat: önmagunk
fáradhatatlan nevelése. A többi művészet mellett az íjászat célja is az, hogy
mélyre hatoljunk önmagunkba. A tanítvány magatartása tükrözi, hogy mennyire
vált transzcendenssé kis világa; hogy mennyire képes megnyílni egy nagyobb és
teljesebb lét valósága számára.

 

Forrás: A fehér selyemszál hossza - Zen szöveggyüjtemény, Dobosy Antal, A Tan Kapuja, Budapest, 2015

 

http://www.dakinikonyvek.hu/konyv/buddhizmus/altalanos/feher-selyemszal-...