Szuper rövid – kiai – változat:

Röviden, nagyon leegyszerűsítve a Budo név alatt a japán harcművészeteket értjük.

 

Közepes – dojo - változat:

A különböző japán harci stílusokat a Meidzsi-kortól (1868-1912) kezdték el – egyfajta gyűjtőnévként –  Budo-nak nevezni.

A Budo jelentése első szinten „a harc útja” (további igen érdekes jelentését lásd a Hosszú változatban) Bár sokan téves fordításnak tartják, a budo egyik nem szószerinti, átvitt értelemben való fordításának az egyik legjobban megragadható változata az a harc művészete (még akkor is, ha manapság mindenféle stílust ide társítanak.)

A do-vá válás előtt ez a bu-dzsucu néven volt ismert, ami harci technikákat jelent. Konkrétan azt, hogy milyen módon lehet a leghatékonyabban legyőzni az ellenfelet. Valóban pusztán csak a technikán volt a hangsúly. A túlélés eszközei voltak.

A háborús korszak után már ezek kissé többé váltak, a harci technikákon túl olyan tartalommal telítődtek, amely a személyiségfejlődést, az életvezetést is elősegítették.

 

Hosszú – kocsmai – változat:

A Budo (武道) szó két kandzsiból tevődik össze. Az egyik a bu - – kandzsi, a másik az igen jól ismert do - – kandzsi.

A bu szónak 3 jelentését tudnánk megkülönböztetni:

1. A leggyakoribb és igen közkedvelt magyarázat szerint ez a szó két részből tevődik össze:

a (ka, hoko) lándzsa, illetve

a (si, tomaru, asi, tomeru, jameru) megállítani

Így kapjuk meg azt a jelentését a bu szónak, hogy „megállítani a lándzsákat”. Átvittebb értelemben a fegyvereket megállítani, illetve ártó szándékkal közelítők (fegyvereit) megállítani (a saját fegyvereinkkel) ~ önvédelem

Ez lehet a „legújabb kori” értelmezés, ami az 1600-as évektől kezdődött. Olyan változások kezdődtek ettől az időszaktól, ami megváltoztatta az addigi harcosok életét, és ezáltal a harcosok kiképzését is. Lássunk néhány tényezőt:

  • az Edó-kortól (1603-1868) véget értek a nagy háborús időszakok Japánban, a bushi (szamuráj) réteget a békés időszakhoz kellett szelídíteni. A bushi réteg adminisztratív feladatokat látott el, így azok, akik nem szerettek volna „hivatalnokoskodni” és jól értettek valamilyen fegyvernemhez oktatni kezdtek
  • az addig inkább egységes bushi harci képzés iskolákra kezdett bomlani (általában fegyvernemek szerint). Ezek lettek a ryuhák.
  • a ryuhák hogy megkülönböztessék magukat egymástól elkezdték felépíteni iskolájukat, megfogalmazták önmagukat, saját technikákat dolgoztak ki (a leghatékonyabbakat csak nagyon kevés vagy csak egy embernek adva át), saját szellemi hátteret építettek az iskolába stb.
  • felértékelődött a bushik képzésében a konfucianizmus és a zen buddhizmus.

A konfucianizmus azért volt hasznos mert, „megszelídítette”és beágyazta a harcos életvitelt a mindennapokba, generációkra építhető társadalmi normákat állított fel mintát adva a társadalmi szinteknek. Olyan kulcsszavak, mint az emberi erény, illem, családcentrikusság, az idősek, tapasztaltak tisztelete, és az ehhez hozzájáruló alá és felé rendelt viszonyok racionális értelmezése mind egy békésebb élhetőbb és össztársadalmi szempontból mintát jelentő gondolkodásmódot jelentet, ami igen megszilárdította az államapparátust

A zen gyakorlatiassága, egyenessége és egyszerűsége olyan eszmék voltak, melyek illettek a bushik gondolatvilágához. A zen segítségével teremtették meg a wa-t, amely a bushik fizikai és szellemi képzésében, de ezen túl az egész életvitelükben fontos szerepet játszott. A wa-t harmóniaként, békeként szokták fordítani, de ez a belső békét és nyugalmat is magába foglalja. Ez egyfajta egyetemes béke, összhang az Univerzummal.

Ebben az időszakban alakult át „az életet elvevő kard” (satsu jin to) az „életet adó kard”-á (katsu jin ken). Az életet adó kard eredetileg a zenben használatos kifejezés volt.

2. Egy másik értelmezése a bu szónak a „lándzsával a kézben, lábbal előrehaladni” vagy kicsit bővebben „fegyverrel (lándzsával) a kézben, határozottan lépdelve, nagy erőkkel            előretörni készen arra, hogy minden utunkba kerülőt megsemmisítsünk” a  kandzsi egy földre taposó lábfejet ábrázol, amit a lábfej kandzsinak kell tekintenünk

Ez már az Edó kor előtti állapotok szellemiségét tükrözi, amikor is a folyamatos hadakozások miatt a bushinak olyan szellemi és technikai repertoárra volt szüksége, ami elősegíti/támogatja a háborús időszak követelményeinek megfelelő „hatékonyan ellenséget aprító” létfontosságú tevékenységet.

Ez az az időszak, amikor a budo még budzsucu volt. Ezek inkább technikai módszerek, a hadviselés, a harc tudománya, amely a mindenkori ellenség elleni leghatásosabb küzdelem fogásait öleli fel. A budzsucu a régi japán harcos tudását, a régi japán fegyverekkel folytatott harc tudományát jelenti.

3. A harmadik, az előzőektől teljesen eltérő értelmezés szerint a bu szó nem harcot, hanem táncot (舞) jelentett.

A japán mitológiákban már elég korán találkozunk szentnek tartott fegyverekkel, mint pl:

  • Ame-no-nu-boko („Égi drágaköves lándzsa”) – amivel a mítoszok szerint Izanagi és Izanami istenségek megteremtették a japán szigeteket
  • Kuszanagi-no-curugi („Fűkaszáló kard”) Ezt az Acuta-szentélyben (Nagoja, Aicsi-prefektúra) tisztelik, mint az isteni erő megtestesülését.

A legendák szerint Szuszano-o isten, amikor legyőzte a gonosz Yamata-no-orocsi nevű sárkánykígyót, akkor annak farkában találta meg a Kuszanagi kardot. A kardot nem tartotta meg, hanem felajánlotta az ég urának Amateraszunak. Amateraszu később a kardot egy tükörrel és egy gyöngyel együtt unokájának ajándékozta, aki a földre alászállva a császári család őse lett.

  • Fucu-no-mitama-no-curugi („ A metsző isteni szellem kardja ”) Ezt az Iszonokami-szentélyben (Tenri, Nara-prefektúra) tisztelik, mint az isteni erő megtestesülését

Ezt a kardot a harc istene, Takemikazucsi küldte az égi világból a földre Dzsinmu császárnak, aki e kard segítségével menekült meg egy ártó szándékú istenség mérgétől, és így képessé vált egyesíteni első ízben Japánt.

Az ősi időktől kezdve a shintó szertartásokon, rituális fegyvereket is használtak bizonyos mágikus erők megidézésére, ártó szellemek elűzésére, vagy a bőséges termés biztosítására. Ilyenkor rituális fegyverekkel egyfajta táncot, harci bemutatót tartottak az istenek tiszteletére. (Ősi japán sírokból kerültek elő olyan fegyverek, amiknek nem volt harci értéke, és amiket valószínűleg csak a rítusok során használtak). Ma is mutatnak be az istenek tiszteletére ilyen táncokat, az egyik ilyen a kenbu, a kardtánc.

 

A do - (dó, tó, micsi, iu, micsibiku), jelentése ösvény, út, utca, eljárás, metódus, egy cselkvés módja.

Dzsigoro Káno, a judo megalapítója nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy iskoláját nem ju-jutsunak, a „lágyság technikájának” hanem judonak, „a lágyság útjának” nevezte.

Ueshiba Morihei, az aikido alapítója saját stílusáról hangsúlyozta, hogy „az Aikido a szellem tanulmányozása”

Ez abból is adódhat, hogy a do jelentéstanilag egy nagyon gazdag kifejezés.

A szó konkrét jelentését már láttuk, lássunk néhány átvitt értelemben vett jelentést: „a dolgok rendje, elvek, amelyekhez az embernek tartania kell magát; mód, módszer; speciális terület, szakág, szakirány; végső igazság; titka, veleje valaminek; isteni tanítás; az univerzum végső alapelve, amelyről az ókori kínai filozófia beszél”

 

 

Források:

Szakai Tosinobu: A japán kendó története

Az aikido esszenciája – Uesiba Morihei szellemi tanításai

 

 

Összeállította: Száraz Róbert

Szaklektor: Mihalik Hunor sensei