A csodálatos macska

Ito Tenzan Csuja zen mester tanítása, Takeharu Teramoto és Fumio Hashimoto fordítása nyomán fordította Dr. Hetényi Ernő

 

Sóken vívómester házában egy hatalmas patkány garázdálkodott. A mester - meg­unva az egyre jobban kellemetlenkedő állat üzelmeit - macskáját a házba vitte, és rázárta az ajtót. A patkány azonban nem ijedt meg a macskától, úgy megharapta, hogy az rémülten menekült.

A házigazda erre szomszédjaitól szerzett néhány bátor macskát, és ezeket zárta be a házba. A patkány egy sarokban lapult, de mihelyt egy macska közelíteni me­részelt, támadott és megfutamította ellenfelét. A patkány oly félelmetes volt, hogy a macskák másodszor már nem is merészkedtek a közelébe. Sóken igen megha­ragudott, és maga fogott a patkány üldözéséhez. Az állat azonban olyan ügyesen kerülte ki a vívómester ütéseit, hogy mindig megmenekült.

Ezután a házigazda ily szavakkal fordult szolgájához:

  • Mondják, hogy él a környéken egy híres patkányfogó macska, menj és ke­rítsd elő!

A szolga távozott, és nemsokára megjelent a macskával. Az állat nem látszott sem különösen okosnak, sem különösen vadnak. Sóken nem is remélt tőle ered­ményt. De mivel mást nem tehetett, ezt is bezárta a házába.

A macska nyugodt léptekkel indult előre, mintha semmi veszélytől sem tartana. A patkány összehúzta magát, és mozdulni sem mert. A macska lassan folytatta útját, és végül egyszerűen torkon ragadta a patkányt.

Este Sóken házában gyűlést tartottak a megvert macskák. A fő helyet az öreg győztes macskának ajánlották föl, és miután tisztelettel köszöntötték, ily szavak­kal fordultak hozzá:

  • Mi valamennyien jó hírnévnek örvendtünk, mesterségünket lelkiismeretesen gyakoroltuk, karmainkat gondosan élesítettük, hogy eredményesen küzdhessünk a patkányok és más ragadozók ellen. De soha nem gondoltuk volna, hogy ilyen patkány is létezik. Te vajon milyen módszert alkalmaztál? Kérünk, ne tartsd titok­ban tudományodat!

Az öreg macska elmosolyodott, és ezt válaszolta:

  • Ti, ifjú macskák, valóban derék állatok vagytok, de nem ismeritek a helyes utat. Ezért, ha valami váratlannal kerültök szembe, elvétitek a célt. No de meséljé­tek csak el nekem, hogyan gyakoroltatok?

Egy fekete macska így válaszolt:

  • Híres patkányfogó családból származom, és így magam is ezt a hivatást vá­lasztottam. Két méternél magasabbra ugrom, képes vagyok kis lyukakba befurakodni. Éberen alszom, és nyomban fölpattanok, ha patkány közelít. Eddig még mindig elfogtam ellenfelemet. Ez a legutóbbi patkány azonban erősebbnek bizo­nyult nálam, és én csúfos vereséget szenvedtem. Szégyellem magam.

Az öreg macska válasza így hangzott:

  • Gyakorlási módszered nem volt más, mint fizikai erőkifejtés. Szellemedet ez a kérdés foglalkoztatja: miként győzhetek? Ezek szerint még célhoz ragaszkodsz! Ha az öregek „technikát” tanítottak, úgy ezt azért tették, hogy ezzel az ösvény egy fajtáját ismertessék. Módszerük egyszerű volt, mégis a legmagasabb rendű igaz­ságot tartalmazta. Az utókor azonban pusztán a technikára helyez súlyt. Eközben sok mindent kitaláltak, mint például: ha ezt vagy amazt gyakoroljuk, akkor ez vagy amaz lesz az eredmény. És végeredményben mi ez? Nem több mint ügyes­kedés. És mindenkor ez a helyzet, ha technikára és eredményre gondolunk, és közben kizárólag elménkre támaszkodunk. Szállj tehát magadba, és gyakorolj megfelelő módon!

Ezután a tigrisbundájú macska szólalt meg:

  • A lovagi művészetben úgy vélem, a szellem a legfontosabb. Ezért gyakorlása­im során mindenkor ezt az erőt fejlesztettem. Szellemem, úgy érzem, acélkemény és szabad. Bírja ama erőt, amely a mennyet és földet eltölti. Ha ellenfelem szembe­találja magát ezzel az erővel, úgy megbénul, hogy a győzelem már eleve biztosított. Szinte öntudatlanul támadok, a technikával egyáltalán nem törődöm; ez utóbbi önmagától alakul. De ez a rejtélyes patkány alak nélkül közelített, és nyom nélkül távozott. Arra, hogy tulajdonképpen mi történhetett, nem találok magyarázatot.

Az öreg macska válasza így hangzott:

  • Az erő, melyet gyakorlásaid során megszereztél, valóban az, mely a mennyet és a földet megtölti. De a te birtokodban mégsem volt más, mint puszta pszichikai erő, amely nem is mondható kiválónak. Már az a tény, hogy a birtokodban lévő erőnek tudatában vagy, meghiúsíthatja a győzelmet. Személyes éned részt vesz a küzdelemben. Mi történik akkor, ha az ellenfél ereje a nagyobb? Azt képzeled, hogy csupán te birtoklod az erőt, és mindenki más gyengébb nálad? A te szabad és acélos, mennyet és földet eltöltő erőd nem maga a Hatalmas Erő, hanem csu­pán annak tükröződése szellemedben, Szellemed csak bizonyos körülmények kö­zött töltődik fel ama erővel, így a Hatalmas Erő, amelyről Mencius beszél, és a te erőd különböző forrásból erednek. Egy ősi közmondás szerint a sarokba szorított patkány a macskát is megmarja. Ha az ellenfél halálos csapdában van, úgy meg­feledkezik életéről, bajáról; nem gondol győzelemre vagy vereségre. Ennek követ­keztében pedig akarata acélkemény. Hogyan is volna tehát vélt szellemi erőddel legyőzhető?

Ezt követően egy idősebb, szürke macska szólalt meg:

  • Valóban úgy van, ahogy mondod. Még a legnagyobb pszichikai erő is formá­val bíró. És a formával bíró megragadható. Én ezért már régóta a lelkemet fejlesz­tettem. Tehát nem azt az erőt fejlesztettem, amely a másik szellemét legyőzi. Nem is bocsátkozom küzdelembe. Ellenkezőleg: megbékélni igyekszem ellenfelemmel, szinte eggyé válok vele, és semmiképpen sem tanúsítok ellenállást. A patkány, le­gyen bár erős, ha támad, nem találhat esetemben semmit, amire támaszkodhat­nék. De ez a legutóbbi patkány mégis túltett rajtam. Jött, ment - fölfoghatatlan módon -, mint egy istenség. Ilyesmi még nem fordult elő velem.

Az öreg macska azt felelte erre:

  • Amit te megbékélésnek nevezel, nem a lényegiségből fakad, nem a Nagy Ter­mészet része. Csinált, mesterséges megbékélés, tehát csel. Tudatosan igyekszel az ellenség támadószellemét megbénítani. És éppen ezért, mert erre gondolsz - bár­ha csak felületesen is - az ellenfél szándékodat fölismeri. Tudd meg, hogy minden tudatos szándék akadályozza a Nagy Természet rezgéseit, és ilyenformán meg­akasztja a spontán mozdulat folyamatát. Ha azonban semmire sem gondolunk, akkor mozgásunkat e lényegi rezgés irányítja. Ez esetben valóban nincs megra­gadható formád, tehát ellenformaként sem jelentkezhet semmi. Hol van ez eset­ben az ellenfél, aki képes volna ellenállni?

A macskák feszülten figyeltek, s az öreg macska kisvártatva folytatta előadását:

  • Ne higgyétek, hogy amit tőlem hallottatok, az a legmagasabb rendű. Nem is olyan régen a szomszédos faluban élt egy kandúr. Egész nap aludt. Olyasmi, amit szellemi erőnek nevezünk, nem látszott a megjelenésén. Soha nem látta senki, hogy patkányt fogott volna. De ahol tartózkodott, sehol sem volt patkány találha­tó. És ahol csak megjelent, ahol csak feltűnt, ugyanez volt a helyzet: nyoma sem volt patkányoknak.

Egy alkalommal fölkerestem, és magyarázatot kértem. Nem válaszolt. Újra kér­deztem, de ismét csak hallgatott. Nem az volt a látszat, mintha nem akart volna válaszolni, hanem inkább úgy tűnt, mintha nem tudná, mit is feleljen. „Aki tudja, az nem szól, és aki szól, az nem tudja.” Ez a kandúr megfeledkezett a külvilágról, „semmivé” vált, és így elérte a szándék-nélküliség legfelső fokát. Elmondhatjuk, hogy e fokon valósul meg az isteni lovagi ösvény célja: ölés nélkül győzni.

 

Forrás: A fehér selyemszál hossza - Zen szöveggyüjtemény, Dobosy Antal, A Tan Kapuja, Budapest, 2015

http://www.dakinikonyvek.hu/konyv/buddhizmus/altalanos/feher-selyemszal-...